Hatodik fejezet~Mesélhetsz, hallgatlak

Sziasztok! 
Az utóbbi időben nagyon megbízhatatlan vagyok, ritkán hozok részeket. A következő egy hónapban ez még így lesz, a fejezetek nem hetente, hanem kéthetente jelennek meg. Sajnálom, de légyszíves nézzétek el nekem, rengeteget kell tanulnom, különböző versenyekre és szóbelikre! Nagyon nehéz írni és tanulni egyszerre, ráadásul az iskolában is teljesíteni. 
Annak ellenére, hogy nem lett megfelelő hosszúságú (szerintem) és későn érkezett, remélem elnyeri tetszéseteket a fejezet! Jó olvasást!
Lynette



Miután kicsit elkószáltam a környéken az unokatestvéreimnek időbe telt, hogy megtaláljanak. Késő délután azonban a nyomomra akadtak és közölték velem, hogy most már kénytelenek vagyunk visszamenni. Nem mondhatom, hogy örültem neki, de muszáj volt.

- Szerintetek rájöttek, hogy elmentünk kicsit? - kérdezem, miközben visszafelé ballagunk. A domboldalon sétálunk felfelé, a többieknek ez simán megy, én azonban kijöttem a formámból, ezért mire felérünk a tetejére, már lihegek. 

- Valószínű - bólint Egmond. - De nem baj, majd kitalálunk valamit. A legfontosabb, hogyha téged hívnak oda, ne szólalj meg! Semmit ne mondj! Rendben? 

- Ühümm... Mikor jöhetek ki legközelebb? Holnap? - érdeklődöm.

- Komolyan mondom, te hihetetlen vagy, most megyünk vissza, erre te már ki is akarsz szabadulni! - neveti el magát Maximus. 

- Hát...ez van. - vonom meg a vállam. - De most komolyan, mikor szabadulhatok legközelebb?

- Ezt úgy mondtad, mintha börtönben lennél. 

- Miért, nem abban vagyok?
- Nem egészen.
- Oké, de mikor jöhetek ki legközelebb?
- Legfeljebb holnapután. 

A társalgásunk itt véget is ér, a további pár percben, míg odaérünk a Fához, némán ballagunk. Ott aztán a portás kinyitja előttünk a kaput. Elgondolkozom, hogy lehet, hogy Maximus és Egmond tök simán kijut a szabadban? Talán azért, mert már régóta itt élnek vagy jó barátságot ápolnak a bácsival vagy a nagymama engedte ki őket, ettől az esettől azonban féltem egy kicsit. 

Megrázom a fejem és belépek a hatalmas előtérbe, felmegyek a lépcsőn, a szobába tartok, de végül az első emeleti szalonban kötök ki. Szinte az összes unokatestvérem itt van már, Maximust és Egmondot is beleértve. Ők előttem jöttek a lépcsőn, és végül Egmond kiáltott ki nekem, hogy jöjjek már. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből.
- Fogalmad sincs, miért vagyunk itt, jól gondolom? - szegezi nekem a kérdést az egyik szőke, hosszú hajú lány. Miért néz mindenki rám?
- Fogalmam sincs - felelem halkan. Nem vagyok biztos benne, hogy meghallották, mert továbbra is engem vizslatnak. Feszengek, hiszen utálom, ha én kerülök a figyelem középpontjába. Az még jobban idegesít, hogy nem tudom, miért.
- Ülj le - utasít. - Mint, azt már minden bizonnyal mindannyian tudjátok, oka van annak, hogy az idén nyáron mindannyian idekerültünk. Az összes unokatestvére, a világ minden pontjáról... Összegyűjtöttek minket, a kérdés már csak az, hogy miért. Valószínűleg ennek is - mint oly sok mindennek - Imogen az oka. Ő fogott össze ellenünk, sok-sok évvel ezelőtt, és most megint... Nem tudjuk miben mesterkedik, de minden bizonnyal rosszat akar. Muszáj lesz megvédenünk egymást, ehhez azonban itt kell maradnunk, nem hagyhatjuk el a Fát. Meg tudjátok tenni ezt?
- De mégis meddig kell bezárva lennünk? - érdeklődik az egyik huszonéves fiú. - Nem maradhatunk itt örökké.
- Nem bujkálhatunk örökké! - szól bele a beszélgetésbe Egmond.
- Valóban nem - mondja a lány, halványan elmosolyodik. -, de egy ideig muszáj lesz.
- Ugyan - legyint Maximus. - A menekülés nem megoldás, egyébként meg Eleonora, hülyeségeket mondasz!
A lány arcáról eltűnik a mosoly, komolyság veszi át a helyét. - Nem érzed azt, amit én már igen! nem vagy elég idős, tapasztalt és mindemellett...
- Inkább ne is folytasd! - szakítja félbe Egmond, aztán megragadja a kezem és kivonszol a szalonból. Maximus követ minket.
- Mi volt ez? - kérdőn nézek a fiúkra, akik elfintorodnak.
- Eleonora és a nagymamánk úgy tervezi, bezár minket, mert veszélyben vagyunk. De most komolyan? Mindegy, egy szavát se hidd el!
- Ki az az Imogen? - A fiúk, mintha meg sem hallották volna, ott hagynak egyedül a lépcsőfordulóban. - Oké. Akkor ne válaszoljatok!
- Imogen... - hallok egy hangot, amitől halálra rémülök. Körültekintek, de senki sincs ott. Megrémülök, kis híján sírva fakadok. Futásnak eredek és a szobám ajtajáig le sem lassítok, ott atán már valamennyivel biztonságosabbnak érzem a helyzetet. Fújok egy kicsit, de közben a gondolataim állandóan visszatérnek egy névhez. Millió kérdés merül fel bennem.
Imogen. Az mégis ki a franc? És mi az, hogy már megint tervez valamit? Mit tervez? És ki ő? Miért írt könyvet? Miért írt nekem levelet? Mit szeretne elérni?
Kezd nagyon elegem lenni ezekből a kérdés nélkül maradó válaszokból. Annak ellenére, hogy nemrég érkeztünk, annyi dolog történt velem, hogy nem tudom teljesen feldolgozni. Elegem van, és haza szeretnék menni, az sokkal jobb lenne, ha eltűnhetnék innen, vissza mehetnénk apához, New Yorkba. Van azonban egy olyan érzésem, hogy ez nem lehetséges. Nem szökhetek el.
Muszáj lesz megoldanom a problémákat, megfejtenem ezt az egészet, és kiderítenem, hogy ki is az az Imogen. Annyit tudok, hogy írt egy könyvet, ami erről a helyről szól. Bele kellene olvasnom abba a kötetbe, lehet, hogy van benne valami.
Felállok és előveszem az olvasmányt. Belelapozom, és találok benne jó pár képet. Sok közülük réginek tűnik, ezeket megsárgult papírokra rajzolták, majd beleragasztották a könyvbe. A legtöbbön a Fa látható, alatta piciny házakkal és néhány emberrel. Így érzékelhető, hogy mégis mekkora a Tölgy. Többször végiglapozom a kötetet, néhány részt el is olvasok, de általában csak néhány régebbi dátumnál időzök. Kíváncsi vagyok, hogy ki az az Imogen, de a szerző magáról sosem ír. Hiába kutatom a szememmel ezt a nevet, sehol sem bukkan elő. A végén már feladom és becsukom az olvasmányt. Felállok és elrakom egy olyan helyre, ahol - reményeim szerint - senki sem talál rá.
Ezek után elindulok az felettünk lévő szinten található fürdőszobánkig. Lezuhanyzom, úgy döntök, hogy ma inkább kihagyom a vacsorát.
Mikor visszaérek a szobámba, egyszerűen csak lefekszem, és hamar el is nyom az álom.

Reggel kipihenten ébredek, már majdnem dél. Nem szoktam sokáig aludni, úgyhogy ez egy kivételes alkalomnak számít. A tegnapi étkezés és a reggeli kihagyása miatt éhes vagyok, émelygek. Nagyon fáj a hasam, követeli az ételt. Felkelek az ágyamból és magamra kapom az egyik melegítőmet, és egy sportcipőt.
Nemsokára elüti az óra a tizenkettőt, így hát lehet menni ebédelni, lesietek a lépcsőn és pont akkor esem be az ajtón, mikor az utolsó felszolgáló is kislisszol az étkezőből. Egyedül maradok a teremben, de ez nincs ellenemre. Azon nyomban megtámadom az ételektől roskadozó asztalt és jól megpakolom a tányérom. Aztán helyet foglalok az egyik asztalnál és lakmározni kezdek. Rengeteg ételt felzabálok, de nem érdekel. A szervezetemnek szüksége van tápanyagra. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egészséges, de most valahogy nem tudok ezzel foglalkozni. Amikor már annyit ettem, hogy felállni is alig tudok, iszok egy nagy pohár vizet, aztán visszaindulok a hálószobámba. Az emberek most kezdenek ébredezni, ezért belefutok pár unokatestvérembe. Köztük Maximusba is, aki a kezembe nyom egy papírfecnit, és azt suttogja, miközben elhalad mellettem, hogy csak a szobámban olvassam el. Bólintok, de aztán mielőtt ezt megtenném még elterülök az ágyon és csak a plafont bámulom. Aztán veszem a fáradtságot ahhoz, hogy széthajtsam  a lapot, és megtudjam mi áll rajta.

15:30-kor legyél az előtérben. 

Ennyi. Semmi több nem áll benne. Vajon ez azt jelenti, hogy újra kimehetek? De hát, tegnap még azt mondta, hogy csak napok múltán szabadulhatok ki innen újra.
Feldob a gondolat, hogy újra elhagyhatom ezt a helyet és kint lehetek egy kicsit. A további pár órában nem vagyok képes megnyugodni.
Miközben fel-alá sétálok a hálószobában, eszembe jut valami, a levél, amit tegnap adott oda nekem a fiú, abban a házban. Nem is olvastam el, teljesen ki is ment a fejemből. Azt ugyan nem tudom, hogyan felejthettem el, mert annál fontosabb. Míg kint voltam, nem volt kedvem elővenni, annyira nem izgatott. Nem szerettem volna, ha azon jár az eszem, ahelyett, hogy a szabadságot élvezem. Most viszont kíváncsiság kerít hatalmába és előkapom a kabátzsebemből, ahová tegnap tettem.
Gyorsan végigfutom a szemmel a sorokat és értelmezem. Verses formában van megírva, olyan, mint egy találós kérdés, egy rejtvény, amit meg kell fejteni. Annyit értek meg belőle, már az elején is, hogy el kell innen mennünk és ott is keresni egy levelet. Azt azonban nem írta le, hogy hogyan kell odajutnunk. Annyit tudok, hogy Aaron velem fog jönni, de benne sem bízhatok meg száz százalékig, sőt! Ne is mondjam el neki a fontosabb dolgokat, amiket megtudok. Azokat inkább tartsam titokban. Ezt nem értem teljesen, mert ha egyszer vele kell mennem, akkor hogyhogy nem bízhatok meg benne? Akkor mégis miért ő jön?
A sok gondolkozással elment az idő, így nemsokára indulhattam is. Mielőtt elhagynám a lakóhelyet, átöltözöm. Az egyik kedvenc farmernadrágom kapom gyorsan magamra, egy világoskék felsővel, a lábamra pedig egy bokacsizmát húzok. Aztán leszaladok a lépcsősorokon, egyenesen a földszintre, ahol két unokatestvérem, Maximus és Egmond már vár rám. A két fiú biccent a kapuőrnek, aki erre kitárja előttünk a bejáratot. Boldogan lépek ki a friss levegőre, és próbálok minél gyorsabban eltűnni szem elől, tehát a domboldal felé igyekszem. Tudom, hova megyünk, a fiúk elmondják, míg mellettem jönnek. Ők is sietnek velem együtt, nem nehéz lépést tartaniuk velem.
Viszonylag hamar odaérünk a kis házhoz, ahonnan csak tegnap délután távoztunk. Aaron vigyorogva nyit ajtót, aztán beljebb tessékel minket. A fiúk azonban csak a fejüket rázzák, mondván, nekik más dolguk van és csak engem kísértek el. Otthagynak minket kettesben.
Mosolyogva lépek be a házba, ahol néhány válasz vár rám, tudom hiszen a levélben is meg volt említve.
Helyet foglalok a kanapén, ott ahol a múltkor, Aaron pedig mellém ül le. - Mesélhetsz, hallgatlak!
- Kíváncsi vagy? - kérdezi pimasz vigyorral az arcán.
- Szerinted? Még szép hogy!
És belefog a történetbe, most elmeséli részletesen a családja múltját, sok érdekességet megtudok. Aztán a falu és a Fa mondájáról faggatom, ezeket is boldogan megosztja velem. Sok mindenre megkapom az áhított választ, de még így sem tudok eleget. Muszáj lesz utána mennem a dolgoknak.
Ezután elkezdjük tervezgetni az utunkat. Az első bökkenő az én szökésem. Merthogy nincs más választásom, a család nem fog önként és dalolva elengedni. Erre rájöttem ebben a pár napban. Különben sem bírják Imogen, sőt. Ő az ellenség. Aaron szerint pont fordítva van. Persze ez is csak nézőpont kérdése. Nekem egyelőre fogalmam sincs, mit gondoljak, de egy idő után megtalálom azt az oldalt, ahová állok, igaz? Egyelőre ez nem érdekel, a titkok kiderítése viszont annál inkább. valamit kezdenem kell magammal, nem ülhetek egész nyáron a fenekemen, a kérdéseimmel a fejemben!
Az idő a beszélgetéssel nagyon hamar eltelik, vissza kell indulnunk. Az unokatestvéreim ezúttal megígérik, hogy holnap is kijöhetünk és akkor majd az utazást tárgyaljuk ki.
Egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy elengednek innen, hogy képes vagyok kiszabadulni. Kicsit esélyét látom a menekülésnek, és ha utána vissza kell jönnöm, akkor végem. Pedig nem maradhatok sokáig távol, ezt ma tisztáztuk. Itt viszont nem vagyok képes maradni, úgyhogy valamelyest meg kell bíznom a fiúkban és saját magamban is. Másképp nem fog sikerülni...